Egy elátkozott nap

Ma reggel nagyon rossz hangulatban ébredtem. Ez persze lehet a kora hajnali kelés hatása is, de én valami egészen másra gyanakszom. Tudniillik kifejezetten jók a megérzéseim: előre tudom, hogy egy órán felelni fogok-e vagy sem, ahogyan azt is érzem, ha egy focimeccsen be fog menni a gól. Sőt, előfordult már, hogy megálmodtam valamit, vagy egyszerűen csak elképzeltem egy szituációt, ami perceken belül megtörtént. Nem csoda hát, hogy az ismerőseim mind boszorkánynak hívnak. Nem mintha Könyves Kálmán nem jelentette volna ki majd' kilencszázötven éve, hogy „Boszorkányok pedig nincsenek”. Természetesen ez a mondat eredetileg nem így hangzott el, és egyébként is csak a strigákra vonatkozott. Az igazság azonban az, hogy nem is igazán zavar, ha így szólítanak, végül is igaz. Na persze nem úgy, ahogy ti gondolnátok. Egyáltalán nem cimborálok az ördöggel. Tényleg, egy kicsit sem! Viszont „kotyvasztani” nagyon szeretek, és van egy hörcsögöm, akit a nagynéném csak patkánynak hív. De miért is hibáztatnám szegény Linda nénit? Ő egy nagyon régimódi vénkisasszony, aki mintha a múlt században élne, habár az ő negyven x évével még igazán nem mondható idejétmúltnak. Én mondjuk cseppet sem bánom, hogy ilyen, mert a szüleim halála óta engem is ő nevel, és nagyon élvezem ezt az ódon stílust. Bár meg kell hagyni, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban nagyon szigorú, ilyen például a tanulás is. Iskola előtt szokás szerint összekészülődtem, megreggeliztem, majd fél nyolckor elindultam. Viszonylag közel lakunk, így én gyalog is kényelmesen beérek a tanítás kezdetéig. A még ébredező utcákat járva figyeltem a reggeli készülődést, ahogy a természet és az emberek is egyre élénkülnek. A madárcsicsergés betölti a fület, innen-onnan már hallhatunk álmos hangú beszédfoszlányokat, csilingelő nevetést, bosszús és fáradt sóhajokat. Csak az tudja, milyen érzés így nézni a körülöttünk lévő világot, aki nap mint nap tudatosan kutatja az apró részleteit ennek a földöntúli önkívületből felriadó univerzumnak. Érdekes látni a nap különböző szakában az embereket, akikkel időről időre találkozunk; tapasztalni a fényviszonyok, hangok és az embertársainkon keresztül kapott ingerek hatását az életünkben. Ahogy közeledtem a városszéli kis erdőhöz, már hallottam a láncfűrészek berregését. Éppen a beteg fákat vágják ki, a helyükbe pedig újakat, egészségeseket fognak ültetni, így segítve az apró rengeteg rehabilitációját. Épp azon gondolkodtam, hogy milyen módokon tudunk segíteni a természetnek, amikor az iskola előtt lerohantak az osztálytársaim néhány „kész van-e ez és ez a házi feladatod?” felkiáltással. Természetesen kész volt. Nem sokkal az első óra kezdete után már éreztem, hogy milyen lassan fog eltelni ez a nap. A tanárok és a diákok egyaránt el vannak havazva, mindenki feszült a közeledő tavaszi szünet előtti nagy hajtás miatt. Mintha egy-két hét alatt kellene megírnunk az összes dolgozatot, lefelelnünk az egész éves anyagból, és kidolgoznunk egy életre való kiselőadást. És akkor még nem is beszéltünk az iskolán kívüli elfoglaltságainkról. Amikor végre megszólalt az utolsó óra végén a csengő, a tanulók rohantak ki a termekből, mint a félőrültek, hogy elérjék a korábbi buszt, vonatot stb. Én szépen, komótosan ballagtam ki az épületből, ahogy szoktam. Nem szeretek loholni hazafelé sem, inkább ma is figyeltem a délutáni nyüzsgést a városka utcáin. Azaz, hogy csak figyeltem volna, mert nem láttam közel s távol egy élő lelket sem. Mintha a gyülekező esőfelhők elkergettek volna minden élénkséget és vidámságot. Nem értettem a dolgot, hiszen az emberek rossz időben sem szoktak otthon gubbasztani, ugyanúgy járkálnak a csurom vizes utcákon, mint bármelyik másik napon, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor mindenki esernyőt lóbál a feje fölött, mint valami gombasipkát. Otthon síri csend fogadott, amit vészjóslóan szakított félbe az én „Lindus néni!” kilátásom. Végül az étkezőasztal mellett állva, kisírt szemekkel találtam rá a nénire. Nagyon megijedtem és félve kérdezgettem, hogy mi történt. Ő azonban csak a kezembe nyomta az asztalon fekvő friss újságot. A reggeli rossz érzésem azonnal visszatért. Az első cikk egy halálesetet hirdetett: „Egy nő áfonyás pitével mérgezte meg férjét. Az édességben nagy mennyiségű arzént találtak, a konyhaszekrényben pedig egy gyorsan lefirkantott receptet. A további részletek még tisztázatlanok.”. A közlemény után egy kép is látható volt, a receptről (amiben eredetileg természetesen nem található méreg). Elképedve néztem Linda nénire. Még most, este is, amikor a nyitott ablakon belibegő hűs szellő simogatja az arcomat és a csillagok mosolyogva kacsintgatnak le rám a sötét égről... még most sem tudom felfogni, ami történt. Az a recept a nagynénémé volt, amit tegnap a húga sietősen kért el tőle. Bár az újság nem írt neveket, de kétség sem fér hozzá, hogy ki volt a gyilkos.